Álmában, félálmában már az újszülött arcán is gyakran felfedezhető valamilyen mosolyhoz hasonlító kedves grimasz, de csak 6-8 hetes korban jelenik meg a valódi, akaratlagos mosoly. Ez az ún. szociális mosoly a világ bármely táján ugyanabban az életkorban jelentkezik először; kódolt képesség, még azok a kisbabák is mosollyal válaszolnak édesanyjuk hangjára, érintésére, akiknek súlyos látásproblémáik vannak, illetve egyáltalán nem látnak.
Jó tudni!
3-4 hónapos koruk körül a csecsemők már felismerik az ismerős hangokat, arcokat, örömteli eseményként élik meg a ezeket a találkozásokat, de a számukra idegen embereket is probléma nélkül elfogadják, válogatás nélkül mindenkire rámosolyognak. Néhány hónappal később a babák többsége félni kezd az ismeretlen látogatóktól, ami nyolc hónapos kortól az első életév végéig folyamatosan erősödik.
Szeparációs szorongás
Időben kicsit eltolódva jelenik meg az ún. szeparációs szorongás, amelyet a szülőtől való elszakadás eredményez. Valószínűnek tűnik, hogy a csecsemő mentális fejlődésével – emlékezet kialakulása – hozható összefüggésbe a szeparációs szorongás megjelenése, illetve későbbi csillapodása, eltűnése is. A baba csak úgy tudja hiányolni édesanyját, ha fel tudja idézni annak emlékképét, idővel pedig azért csökken a pici szorongása, mert már azt is előre tudja vetíteni emlékei alapján, hogy a mama vissza fog térni hozzá. A szeparációs félelem kialakulásában a kisgyermek érési folyamata játszik a leginkább szerepet, nevelési tényezők kevésbé befolyásolják, vagyis nem kevésbé rémültek a bölcsődébe járó apróságok sem – tehát nem "edződnek" meg - csak jóval többször kell átélniük az elszakadás jelentette stresszhelyzetet… 14-18 hónapos korban éri el a szorongás a csúcspontját, azután fokozatosan csökken. Úgy három éves koruk körül – óvoda kezdete – a kisgyermekek már szüleik távollétében is többé-kevésbé biztonságban érzik magukat, így fel tudják venni a kapcsolatot társaikkal és más felnőttekkel is.
Egyre ügyesebben hívja fel magára környezete figyelmét a baba, ha némi szórakoztatásra vágyik, illetve ha valami olyasmit fedez fel, amit szívesen szemügyre venne közelebbről is. Az érdekesnek gondolt embereket, tárgyakat hol gügyögéssel, hol nevetgéléssel - de megesik, hogy elkeseredett sírással - próbálja magához csábítani az apróság.
Mit tehet a szülő?
Az első évben az értelmi képességek és a mozgás szinte párhuzamosan fejlődik egymással: onnantól, hogy meg tudja fogni/el tudja engedni a tárgyakat, illetve szép lassan kúszni-mászni kezd a pici, felfedezőkedvének már semmi sem szabhat határt. Ebben a korban MINDEN érdekes; a lakásban – és azon kívül – fellelhető összes tereptárgy íze, illata, tapintása, súlya, stb. mind-mind különleges izgalmat jelent egy kisgyermek számára.
Mit tehet a szülő?
A sokszor ismételt mondatokat már világosan megérti a baba, ha azt mondjuk neki, "gyere ide, mert megyünk sétálni", odakúszik; ha egy kedves ismerős elköszön az ajtóban, elszomorodik; ha az uzsonnát emlegetjük, nagyot nyel, stb. Ha szüksége van valamire, utána nyúl; ha ellenére van valami (pl. egy-egy ételféleség, innivaló), eltolja magától; emellett egyre kezdeményezőbb is (pl. játékot provokál).
Ilyenkor alakul ki az absztrakt gondolkodás képessége is (a baba megtanul elvonatkoztatni a látottaktól): rájön, hogy egy-egy tárgy attól még ugyanaz marad, hogy ő más szögből nézi azt; ráeszmél, hogy ha letakarnak valamit, az még távolról sem jelenti azt, hogy az a valami már nincs ott (kukucs-játék), stb. Állandósulnak az élőlények, tárgyak megnevezései is, például a cica élőben és a képeskönyvben is – színre, méretre való tekintet nélkül - ugyanaz lesz.
Élvezi a viccet és tudja, mikor csinál rosszat!
Mit tehet a szülő?
Sokáig azt gondolták a pszichológusok, hogy a korai kötődés kulcsa az, hogy az anya, a baba táplálásával folyamatosan kielégíti annak elsődleges fizikai szükségleteit. Azóta rengeteg kísérlet cáfolta meg ezt az elméletet, talán a legismertebbek ezek közül a Harlow-féle majomkísérletek.
A majomcsecsemőket születésük után elválasztották anyjuktól, helyette két műanyát kaptak. Mindkét műanya dróthálóból és fából készült, ám az egyiket puha habgumival és szövettel fedték ("szőranya"), a másik pedig csupaszon maradt ("drótanya"). Meglepő eredmények születtek. Annak ellenére, hogy a kismajmot a drótanya "szoptatta", ő mégis inkább a szőranyán töltötte ideje nagy részét. Ha a megijedt a majomcsecsemő, a szőranyával való fizikai kontaktus tudta csak megnyugtatni, bármilyen rémült is volt, ha belecsimpaszkodhatott a puha szőranyába, azonnal elcsendesedett. Hasonló reakció figyelhető meg a pici gyermekeken, akik csak édesanyjuk ölelő karjaiban érzik magukat biztonságban, amikor megijednek valamitől.
A majomcsemeték sajnos egyáltalán nem szocializálódtak a műanyák társaságában, felnőtt korukban képtelenek voltak egészséges kapcsolatokat kialakítani társaikkal. Nemi szerepeikkel sem voltak tisztában, nem voltak hajlandóak párosodni sem. Azok a nőstények, akik mégis anyává lettek, elhanyagolták vagy bántották kicsinyeiket.