Érdemes elgondolkodni azon, hogy a természeti népek esetében is - ahol az anyák naphosszat hordozzák magukon gyermekeiket, együtt alszanak velük, s gyakorlatilag nincs olyan pillanat, amikor egyedül kellene lenniük - egyszer mégiscsak önállóvá válnak a kicsik, kilépnek szüleik védőszárnyai alól, s mindezt különösebb külső kényszer nélkül teszik meg. Antropológiai kutatások is megerősítették, így jó okunk van feltételezni, hogy az önállóság valamilyen veleszületett képesség, melyet sem kierőszakolni, sem pedig meggátolni nem szabad.

Óvó szeretet

Azok a gyermekek, akik szeretetteljes, biztonságos, óvó légkörben nevelkednek, felnőttként könnyebben teremtenek kapcsolatokat, nyitottabbak és fejlettebb problémamegoldási készséggel rendelkeznek, mint azok a társaik, akiket tudatosan, elsietve ösztönöztek önállóságra.

Az önállóság sürgetésével komoly sérüléseket okozhatunk gyermekeinknek, sőt könnyen a visszájára fordulhat a helyzet… A pszichológia sokat foglalkozik a tanulási folyamattal, ill. annak előfeltételével, amely kétségtelenül a biztonságérzet, ez pedig a szülői szeretetből és törődésből fakad. A felelősségtudatért, a tervezés képességéért, a belátásért és az együttérzésért - vagyis az önállóság fontos alapjait képező tulajdonságokért – agyi homloklebenyünk felelős. Meglepő, de a homloklebeny fejlettségét nem genetikai tényezők, hanem a szocializációs folyamat milyensége határozza meg! Ennek értelmében, az önállóság és a magabiztosság felé vezető út: a szülői védelem, a támogatás és a szeretet. A gyermekek nem egyformák, az egyik hamarabb kezd önálló akciókba, a másik csak sokkal később próbálgatja effajta képességeit, ne siettessük őket! Ha túl korán erőszakoljuk rá az önállóságot, épp ellenkező hatást érünk el, és jó eséllyel csak elbátortalanítjuk a gyerkőcöt...